Különös volt az üres folyosón lépkedni. Hallottam a lépteimet, ahogy a csempén kopogtak. Vicces volt hallani, hogy a legtöbb osztályban üvöltözik a tanár. Miért nem tud minden diák normálisan viselkedni órán? Tudtommal tanulni járnak be, de lehet hogy én vagyok a maradi. Leugráltam a lépcsősorokon és már a bejáratnál is álltam. Köszöntem a portásnak és kiléptem a főudvarra.
Ethan rögtön felém kapta a fejét és elnevette magát. Gondolom igencsak meglepődhetett, hogy engem itt lát.
- Mi az, unalmas órád volt?- kiáltotta.
- Dehogy! Csak magányosnak tűntél és megsajnáltalak- válaszoltam én is röhögve.
Lehuppantam mellé a padra és egy mélyet lelégeztem. Imádtam a szabadban lenni. Ha tehettem otthon is mindig a kertben rajzoltam. Friss levegő, napsütés. Ennél jobb párosítás nincs is. Bár a viharokat is nagyon szerettem nézni. Főleg azt, ahol villámlott meg dörgött. Ezt meg is osztottam Ethan-nal, aki viszont nem szereti a viharokat, mert sötét van. Elkezdtünk arról beszélni, hogy még miket kedvel és mit nem. Számomra meglepő módon nem szeret focizni, így nem értettem, hogy akkor hogyan lehet, olyan jó alakja. Viszont az is kiderült, hogy videojátékozni annál jobban szeret. Az apja egy videojáték tervező cég egyik vezére így sokszor olyan játékokkal játszik, amik még meg se jelentek.
Engem ez a téma nem annyira vonzott, de türelmesen végighallgattam. Én is elmeséltem, hogy szeretek fényképezni, amin meg se lepődött, hiszen úgy találkoztunk. Utólag baromi jót nevettünk azon, ami tegnap történt. Bár azért lecsesztem, hogy odalett a telefonom, amin legalább 500 zene volt! Az egész életem! Legalább 3 évembe telt, mire azokat összegyűjtöttem! De azt mondta, hogy majd segít őket összeszedni és mutat újakat is. Így jutottunk el a zenei ízlésünkig, ami nagyon hasonló. Ő is szereti a rockot és a popot. Neki az Imagine Dragons a kedvenc együttese, amit én is nagyon szeretek és még a kedvenc számunk is ugyan az, a Battle Cry. Szokott még Hollywood Undead-et hallgatni, ami nekem az örök favorit együttesem. Minimum 25 számuk volt meg a régi telefonom. Bár tegnap este az első dolgom volt hetet összeszedni erre a telefonra.
- Amúgy hogy-hogy nem mentél haza?- kérdeztem megtörve a témát. - Minek ülsz itt, ha úgyse mész be órára?
- Otthon sincs jobb dolgom és a fater is később tudja meg azt, hogy lógtam. Vagy talán évzáróig meg se tudja- mondta vigyorogva.
- Hát~ engem anyum biztos kinyírna, ha lelógnám a napot- nevettem el magam.
- Szigorú?
- Nem, de nem szeretném kipróbálni, hogy milyen ha kiborul. Illetve én órán szoktam tanulni, hogy otthon ne kelljen olyan hülyeséggel foglalkoznom.
- Veszem észre, hogy órán tanulsz- mondta cinikusan.
- Jól van, na! Most pont doga volt és gyorsan befejeztem. Nem mintha ezt pont te kikérhetnéd rajtam, Mr. Unommagamlógjunkmeg!
- Ezt megérdemeltem- vigyorodott el ő is.
- Amúgy mondtad, hogy könyvtárba mész... Milyen könyv kell?
- Anyumnak nemsokára születésnapja lesz és szeretnék venni neki néhány Danielle Steel regényt. Gondoltam beugrok és beleolvasok néhányba és akkor felírom, hogy miket kellene megszereznem- mondtam, mire kicsöngettek.
- Gondolom a következő órát már nem töltöd velem...- mondta csalódott arccal, amin nevetnem kellett.
- Eltaláltad. A nap további része már tanulós tantárgy lesz- felálltam és nyújtottam a tenyerem.- Nem mindenkivel pacsizgatok, szóval vedd megtisztelésnek!
- Ó! Ilyen nagyra tartasz?- röhögte el magát, de belecsapott a tenyerembe.
Bementem a suliba megint előszedtem a cuccom és felmentem a termünkhöz. A nap további része unalmasan telt. Szimpla tanulás. Volt matek, irodalom, nyelvtan és földrajz is. Egyedül az utolsó óra, a földrajz tetszett, mert térképismeretet vettünk, amiből nagyon jó vagyok és szeretem is. Sajnos hamar eltelt az óra, ami részben jó is volt, mert mehettünk haza. Átlagosan 7-8 óránk volt egy héten, de csütörtökön kilenc is. Elköszöntünk a tanártól és egymástól is. Ez úgy nézett ki, hogy aki kiment a teremből üvöltött egy "Sziasztok"-ot. A nagy szeretet. Érezhető. Amúgy tényleg imádjuk egymást.
A gimiből kilépve elfordultam és a biciklitároló felé indultam el. Meglepő módon sokan jártak be bringával. Elkötöttem a sajátom, felpattantam rá és a könyvtár felé vettem az irányt. Körülbelül fél órányi tekerésre volt. Nem volt olyan rossz út. Tudom, nem szabadna, de én végig zenét hallgattam. Nagyon nem szeretem, hogy suliban nem szabad! Ha tehetném egész nap nyomatnám, még akkor is ha nem is figyelek rá. Végül nem törtnét semmi baj. Mégis mi történhetett volna? A könyvtár se a leglátogatottabb hely, ahova az autósok menni akarnának.
Kiláncoltam a bicajt és bementem a könyvtárba. Rengetegszer jártam már itt. A táskámat a ruhatárban hagytam, mert nem szerettem volna cipelni. Ahhoz képest, hogy nem valami nagy város ez, hatalmas könyvtárral rendelkezik. 3 szintnyi könyv, újság és térkép. Természetesen könyvből volt a legtöbb, de sok magazint és folyóiratot lehetett fellelni. Körülbelül négyzet alaprajzú hely volt. Minden oldalon volt lépcső a fel- és lemenetelhez. Mivel ez egy nyilvános könyvtár volt, így nem kellett fizetni az itt tartózkodásért és teljesen ingyen lehetett olvasni, ameddig csak akart az ember. Megszámlálhatatlanszor töltöttem már itt az egész hétvégémet. Általában összegyűjtöttem 2-3 könyvet és addig el se mentem míg be nem fejeztem azokat. Sok asztal volt, így kényelmesen el lehetett helyezkedni a könyvekkel. Minimum száz ülőhely volt. A székek ki voltak párnázva, nem az a sima, rozoga faszékeken lehetett ülni. A plafon közepéről egy óriási csillár lógott le a második szintig. Gyönyörűen nézett ki és tényleg hatalmas volt. Lentről nézve én 3 méter átmérőjűre saccoltam és kb. ugyanilyen magasnak. Persze több kis csillár is függött fentről. Az eldugottabb asztaloknál pedig külön asztali lámpák voltak.
Hamar megtaláltam a Daniele Steel könyveket. Régebben már én is akartam azt olvasni, de végül mindig találtam valami jobbat. Magamhoz vettem 5 regényt és kerestem egy szabad asztalt. Először elolvastam az összes tartalmát és így jutottam odáig, hogy 3 könyv közül kellett választanom. A Hatalmi játszma című könyvvel kezdtem. Nekem az első 15-20 oldal után nem nyerte el a tetszésem. A tartalomleírás érdekesebb volt. De ha beleszámítom, hogy ez az én véleményem, akkor szerintem anyunak tetszeni fog, Szereti az ilyen típusú könyveket, amikben a történet eleje irtó lassú. A második könyv viszont borzasztóan tetszett. Az az Árulás volt. Fhúúú... Már az ismertető alapján beleszerettem és mondtam magamban, hogy nekem ez kell. Annyira belemerültem, hogy elolvastam a 70. oldalig, amikor az órámra pillantottam. 17:15. Kint még nagyon világos volt, így nem tűnt fel, hogy már ennyi ideje olvastam. Gyorsan félretettem a könyvet és a harmadik könyvet lapoztam fel. A Biztos menedék is kifejezetten jónak tűnt a leírás alapján. Érdekes a története. Egy kislány, aki elvesztette az apját és testvérét. Egy nap, egy idegen férfivel találkozik. Alapjában véve fura történet, de izgalmasnak tűnt, így nem is fordítottam sok időt az olvasásra, hanem felírtam ezt a 3 címet és visszavittem a könyveket a helyükre.
Kikértem a táskám a ruhatárból, elköszöntem és indultam is a könyvesboltba. Szerencsére az nem volt messze. Csak 10 percnyi biciklizésre. Habár pont az ellenkező irányba, mint ahogy haza kellett volna mennem. Mikor odaértem szerencsére még nyitva találtam. Fél óra kellett a záráshoz. Amilyen gyorsan csak tudtam megkerestem a könyvetek és mentem is a kasszához. Hálistennek mindegyiket megtaláltam, így nem kellett máshova bóklásznom a beszerzésükhöz. Fizettem és már indultam is volna. Csakhogy általános iskolás osztálytársam beugrott elém. Akkor költöztünk ide, mikor még általánosba jártam. Akkor derült ki számomra, hogy voltak osztálytársaim, akik itt laktak. Köztük például Elena, akivel nagyon jóban voltunk és néha még manapság is találkozunk.
- Szia, Alexis!- köszönt hihetetlenül vidáman.
- Helló!- mondtam én és jó erősen magamhoz szorítottam.
Elena hosszú, göndör, barna hajú lány. Nem cicababa, de ad a külsejére. Nagyon sportos, régen mindig együtt kosaraztunk és röplabdáztunk. Tudtommal sportos szakközépiskolába ment továbbtanulni is. Elmesélte, hogy most nagyon jól tanul és az osztálytársai nagyon hülyék. Azonban nem jó értelemben. Teljesen darabokban volt az osztály és nem hajlandóak beszélni egymással. Elena próbált több csoport felé nyitni, ez néhol sikerült, néhol pedig nem. A fiúkkal jó viszonyt ápolt. Hát persze, hisz ő is igen fiúsan tud viselkedni. Megvolt a saját kis csoportja, akikkel irtó jó viszonyban volt elmondása szerint. Meséltem neki én is. Sokat nevettünk és jól esett valakivel a régiek közül találkozni. Már legalább két hete nem beszéltem vele. Közben leültünk a bolt melletti padok egyikére. Még jó sokáig beszélgettünk, mert kezdett lemenni a nap. Megöleltem és elköszöntem.
Már jóval elmúlt hat óra, inkább a héthez volt közel. Gondoltam, ha már úgyis útba esik, akkor megállok a tónál kicsit gyönyörködni és szívni egy kis tavi levegőt. A biciklimet ledöntöttem a fűbe és leültem a stég szélére. Lábamat pedig kilógattam a korláton túlra. Én azért a korláton belül ültem, nehogy valaki megint félreértsen. Eldobtam magam és hátradőlve lefeküdtem. Néztem az elsuhanó felhőket és alakzatokat próbáltam kihozni belőlük. Láttam nyuszit, virágot és ormányos kutyát is. Lecsuktam a szemem és mély lélegzeteket vettem. Annak ellenére, hogy már lefelé ment a nap, nagyon világos volt. Minden narancssárga színben úszott. A tó, a fák, a egész környék. A víz tükörsima volt. Annyi időt feküdtem ott, hogy lassacskán már nyolc óra lett így hazafelé vettem az irányt, de most már véglegesen.
Mikor kinyitottam a kaput fura dolgot vettem észre. A hátsó udvarban volt egy fekete színű Suzuki Swift. Fogalmam nem volt, hogy kié, mert az ismeretségi körünkben senkinek sem volt ilyen autója. Nem foglalkoztam vele sokáig, hátratoltam a biciklit a sufniba betettem és bezártam az ajtót. Gondoltam anyunak jött valamilyen munkatársa vagy egy új ismerőse. Felmentem a bejárati lépcsőn és mikor benyitottam az előbbinél is furcsább látvány fogadott. Az előszobában telis-tele mindenhol bőröndök és táskák hevertek.
- Megjöttem!- kiáltottam anyunak.
Nem kaptam választ. Próbáltam átlépni az első táskát mikor egy idegen alakot pillantottam meg. Magas volt és vékony. Az arcát nem láttam, mert hozzám képest oldalra fordult és kapucni volt a fején. Néhány kilógó fekete tincset vettem csak észre. Kérdőn néztem rá egy darabig, mert az egyik bőröndben kezdett matatni és széthajigálni belőle a dolgokat.
- Helló!- köszöntem először én, hogy felhívjam magamra a figyelmét.- Mégis ki vagy te?- kérdeztem.
- Cső!- köszönt vissza egy ismerős hang.
Teljesen lefagytam. Ez a hang nagyon ismerős volt, de az istennek se jutott az eszembe, hogy kihez kapcsolhattam volna. Az biztos, hogy fiú volt. Az illető felém fordult és egy világ dölt össze bennem a másodperc tört része alatt. Életemben nem hittem volna, hogy pont Ő lesz a házamba. Mégis mi a fenét csinál itt?
- Mégis mi a jó édes nyavalyát keresel itt? Húzz el azonnal vagy nem tudom mit csinálok!- kiáltottam rá teljesen meglepődve és kiakadva.
- Nyugi van! Mostantól én leszek a bátyókád, húgi- mondta a gúnyosnál is gúnyosabban, bennem pedig a maradék kis világ is összetört. Milyen hugicáról hablatyol ez?
Ethan rögtön felém kapta a fejét és elnevette magát. Gondolom igencsak meglepődhetett, hogy engem itt lát.
- Mi az, unalmas órád volt?- kiáltotta.
- Dehogy! Csak magányosnak tűntél és megsajnáltalak- válaszoltam én is röhögve.
Lehuppantam mellé a padra és egy mélyet lelégeztem. Imádtam a szabadban lenni. Ha tehettem otthon is mindig a kertben rajzoltam. Friss levegő, napsütés. Ennél jobb párosítás nincs is. Bár a viharokat is nagyon szerettem nézni. Főleg azt, ahol villámlott meg dörgött. Ezt meg is osztottam Ethan-nal, aki viszont nem szereti a viharokat, mert sötét van. Elkezdtünk arról beszélni, hogy még miket kedvel és mit nem. Számomra meglepő módon nem szeret focizni, így nem értettem, hogy akkor hogyan lehet, olyan jó alakja. Viszont az is kiderült, hogy videojátékozni annál jobban szeret. Az apja egy videojáték tervező cég egyik vezére így sokszor olyan játékokkal játszik, amik még meg se jelentek.
Engem ez a téma nem annyira vonzott, de türelmesen végighallgattam. Én is elmeséltem, hogy szeretek fényképezni, amin meg se lepődött, hiszen úgy találkoztunk. Utólag baromi jót nevettünk azon, ami tegnap történt. Bár azért lecsesztem, hogy odalett a telefonom, amin legalább 500 zene volt! Az egész életem! Legalább 3 évembe telt, mire azokat összegyűjtöttem! De azt mondta, hogy majd segít őket összeszedni és mutat újakat is. Így jutottunk el a zenei ízlésünkig, ami nagyon hasonló. Ő is szereti a rockot és a popot. Neki az Imagine Dragons a kedvenc együttese, amit én is nagyon szeretek és még a kedvenc számunk is ugyan az, a Battle Cry. Szokott még Hollywood Undead-et hallgatni, ami nekem az örök favorit együttesem. Minimum 25 számuk volt meg a régi telefonom. Bár tegnap este az első dolgom volt hetet összeszedni erre a telefonra.
- Amúgy hogy-hogy nem mentél haza?- kérdeztem megtörve a témát. - Minek ülsz itt, ha úgyse mész be órára?
- Otthon sincs jobb dolgom és a fater is később tudja meg azt, hogy lógtam. Vagy talán évzáróig meg se tudja- mondta vigyorogva.
- Hát~ engem anyum biztos kinyírna, ha lelógnám a napot- nevettem el magam.
- Szigorú?
- Nem, de nem szeretném kipróbálni, hogy milyen ha kiborul. Illetve én órán szoktam tanulni, hogy otthon ne kelljen olyan hülyeséggel foglalkoznom.
- Veszem észre, hogy órán tanulsz- mondta cinikusan.
- Jól van, na! Most pont doga volt és gyorsan befejeztem. Nem mintha ezt pont te kikérhetnéd rajtam, Mr. Unommagamlógjunkmeg!
- Ezt megérdemeltem- vigyorodott el ő is.
- Amúgy mondtad, hogy könyvtárba mész... Milyen könyv kell?
- Anyumnak nemsokára születésnapja lesz és szeretnék venni neki néhány Danielle Steel regényt. Gondoltam beugrok és beleolvasok néhányba és akkor felírom, hogy miket kellene megszereznem- mondtam, mire kicsöngettek.
- Gondolom a következő órát már nem töltöd velem...- mondta csalódott arccal, amin nevetnem kellett.
- Eltaláltad. A nap további része már tanulós tantárgy lesz- felálltam és nyújtottam a tenyerem.- Nem mindenkivel pacsizgatok, szóval vedd megtisztelésnek!
- Ó! Ilyen nagyra tartasz?- röhögte el magát, de belecsapott a tenyerembe.
Bementem a suliba megint előszedtem a cuccom és felmentem a termünkhöz. A nap további része unalmasan telt. Szimpla tanulás. Volt matek, irodalom, nyelvtan és földrajz is. Egyedül az utolsó óra, a földrajz tetszett, mert térképismeretet vettünk, amiből nagyon jó vagyok és szeretem is. Sajnos hamar eltelt az óra, ami részben jó is volt, mert mehettünk haza. Átlagosan 7-8 óránk volt egy héten, de csütörtökön kilenc is. Elköszöntünk a tanártól és egymástól is. Ez úgy nézett ki, hogy aki kiment a teremből üvöltött egy "Sziasztok"-ot. A nagy szeretet. Érezhető. Amúgy tényleg imádjuk egymást.
A gimiből kilépve elfordultam és a biciklitároló felé indultam el. Meglepő módon sokan jártak be bringával. Elkötöttem a sajátom, felpattantam rá és a könyvtár felé vettem az irányt. Körülbelül fél órányi tekerésre volt. Nem volt olyan rossz út. Tudom, nem szabadna, de én végig zenét hallgattam. Nagyon nem szeretem, hogy suliban nem szabad! Ha tehetném egész nap nyomatnám, még akkor is ha nem is figyelek rá. Végül nem törtnét semmi baj. Mégis mi történhetett volna? A könyvtár se a leglátogatottabb hely, ahova az autósok menni akarnának.
Kiláncoltam a bicajt és bementem a könyvtárba. Rengetegszer jártam már itt. A táskámat a ruhatárban hagytam, mert nem szerettem volna cipelni. Ahhoz képest, hogy nem valami nagy város ez, hatalmas könyvtárral rendelkezik. 3 szintnyi könyv, újság és térkép. Természetesen könyvből volt a legtöbb, de sok magazint és folyóiratot lehetett fellelni. Körülbelül négyzet alaprajzú hely volt. Minden oldalon volt lépcső a fel- és lemenetelhez. Mivel ez egy nyilvános könyvtár volt, így nem kellett fizetni az itt tartózkodásért és teljesen ingyen lehetett olvasni, ameddig csak akart az ember. Megszámlálhatatlanszor töltöttem már itt az egész hétvégémet. Általában összegyűjtöttem 2-3 könyvet és addig el se mentem míg be nem fejeztem azokat. Sok asztal volt, így kényelmesen el lehetett helyezkedni a könyvekkel. Minimum száz ülőhely volt. A székek ki voltak párnázva, nem az a sima, rozoga faszékeken lehetett ülni. A plafon közepéről egy óriási csillár lógott le a második szintig. Gyönyörűen nézett ki és tényleg hatalmas volt. Lentről nézve én 3 méter átmérőjűre saccoltam és kb. ugyanilyen magasnak. Persze több kis csillár is függött fentről. Az eldugottabb asztaloknál pedig külön asztali lámpák voltak.
Hamar megtaláltam a Daniele Steel könyveket. Régebben már én is akartam azt olvasni, de végül mindig találtam valami jobbat. Magamhoz vettem 5 regényt és kerestem egy szabad asztalt. Először elolvastam az összes tartalmát és így jutottam odáig, hogy 3 könyv közül kellett választanom. A Hatalmi játszma című könyvvel kezdtem. Nekem az első 15-20 oldal után nem nyerte el a tetszésem. A tartalomleírás érdekesebb volt. De ha beleszámítom, hogy ez az én véleményem, akkor szerintem anyunak tetszeni fog, Szereti az ilyen típusú könyveket, amikben a történet eleje irtó lassú. A második könyv viszont borzasztóan tetszett. Az az Árulás volt. Fhúúú... Már az ismertető alapján beleszerettem és mondtam magamban, hogy nekem ez kell. Annyira belemerültem, hogy elolvastam a 70. oldalig, amikor az órámra pillantottam. 17:15. Kint még nagyon világos volt, így nem tűnt fel, hogy már ennyi ideje olvastam. Gyorsan félretettem a könyvet és a harmadik könyvet lapoztam fel. A Biztos menedék is kifejezetten jónak tűnt a leírás alapján. Érdekes a története. Egy kislány, aki elvesztette az apját és testvérét. Egy nap, egy idegen férfivel találkozik. Alapjában véve fura történet, de izgalmasnak tűnt, így nem is fordítottam sok időt az olvasásra, hanem felírtam ezt a 3 címet és visszavittem a könyveket a helyükre.
Kikértem a táskám a ruhatárból, elköszöntem és indultam is a könyvesboltba. Szerencsére az nem volt messze. Csak 10 percnyi biciklizésre. Habár pont az ellenkező irányba, mint ahogy haza kellett volna mennem. Mikor odaértem szerencsére még nyitva találtam. Fél óra kellett a záráshoz. Amilyen gyorsan csak tudtam megkerestem a könyvetek és mentem is a kasszához. Hálistennek mindegyiket megtaláltam, így nem kellett máshova bóklásznom a beszerzésükhöz. Fizettem és már indultam is volna. Csakhogy általános iskolás osztálytársam beugrott elém. Akkor költöztünk ide, mikor még általánosba jártam. Akkor derült ki számomra, hogy voltak osztálytársaim, akik itt laktak. Köztük például Elena, akivel nagyon jóban voltunk és néha még manapság is találkozunk.
- Szia, Alexis!- köszönt hihetetlenül vidáman.
- Helló!- mondtam én és jó erősen magamhoz szorítottam.
Elena hosszú, göndör, barna hajú lány. Nem cicababa, de ad a külsejére. Nagyon sportos, régen mindig együtt kosaraztunk és röplabdáztunk. Tudtommal sportos szakközépiskolába ment továbbtanulni is. Elmesélte, hogy most nagyon jól tanul és az osztálytársai nagyon hülyék. Azonban nem jó értelemben. Teljesen darabokban volt az osztály és nem hajlandóak beszélni egymással. Elena próbált több csoport felé nyitni, ez néhol sikerült, néhol pedig nem. A fiúkkal jó viszonyt ápolt. Hát persze, hisz ő is igen fiúsan tud viselkedni. Megvolt a saját kis csoportja, akikkel irtó jó viszonyban volt elmondása szerint. Meséltem neki én is. Sokat nevettünk és jól esett valakivel a régiek közül találkozni. Már legalább két hete nem beszéltem vele. Közben leültünk a bolt melletti padok egyikére. Még jó sokáig beszélgettünk, mert kezdett lemenni a nap. Megöleltem és elköszöntem.
Már jóval elmúlt hat óra, inkább a héthez volt közel. Gondoltam, ha már úgyis útba esik, akkor megállok a tónál kicsit gyönyörködni és szívni egy kis tavi levegőt. A biciklimet ledöntöttem a fűbe és leültem a stég szélére. Lábamat pedig kilógattam a korláton túlra. Én azért a korláton belül ültem, nehogy valaki megint félreértsen. Eldobtam magam és hátradőlve lefeküdtem. Néztem az elsuhanó felhőket és alakzatokat próbáltam kihozni belőlük. Láttam nyuszit, virágot és ormányos kutyát is. Lecsuktam a szemem és mély lélegzeteket vettem. Annak ellenére, hogy már lefelé ment a nap, nagyon világos volt. Minden narancssárga színben úszott. A tó, a fák, a egész környék. A víz tükörsima volt. Annyi időt feküdtem ott, hogy lassacskán már nyolc óra lett így hazafelé vettem az irányt, de most már véglegesen.
Mikor kinyitottam a kaput fura dolgot vettem észre. A hátsó udvarban volt egy fekete színű Suzuki Swift. Fogalmam nem volt, hogy kié, mert az ismeretségi körünkben senkinek sem volt ilyen autója. Nem foglalkoztam vele sokáig, hátratoltam a biciklit a sufniba betettem és bezártam az ajtót. Gondoltam anyunak jött valamilyen munkatársa vagy egy új ismerőse. Felmentem a bejárati lépcsőn és mikor benyitottam az előbbinél is furcsább látvány fogadott. Az előszobában telis-tele mindenhol bőröndök és táskák hevertek.
- Megjöttem!- kiáltottam anyunak.
Nem kaptam választ. Próbáltam átlépni az első táskát mikor egy idegen alakot pillantottam meg. Magas volt és vékony. Az arcát nem láttam, mert hozzám képest oldalra fordult és kapucni volt a fején. Néhány kilógó fekete tincset vettem csak észre. Kérdőn néztem rá egy darabig, mert az egyik bőröndben kezdett matatni és széthajigálni belőle a dolgokat.
- Helló!- köszöntem először én, hogy felhívjam magamra a figyelmét.- Mégis ki vagy te?- kérdeztem.
- Cső!- köszönt vissza egy ismerős hang.
Teljesen lefagytam. Ez a hang nagyon ismerős volt, de az istennek se jutott az eszembe, hogy kihez kapcsolhattam volna. Az biztos, hogy fiú volt. Az illető felém fordult és egy világ dölt össze bennem a másodperc tört része alatt. Életemben nem hittem volna, hogy pont Ő lesz a házamba. Mégis mi a fenét csinál itt?
- Mégis mi a jó édes nyavalyát keresel itt? Húzz el azonnal vagy nem tudom mit csinálok!- kiáltottam rá teljesen meglepődve és kiakadva.
- Nyugi van! Mostantól én leszek a bátyókád, húgi- mondta a gúnyosnál is gúnyosabban, bennem pedig a maradék kis világ is összetört. Milyen hugicáról hablatyol ez?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése