Véletlenek vígjátéka 7. Fejezet

Másnap reggel a megszokott módon keltem fel. Nem volt semmi szokatlan. Kidörzsöltem az álmot a szemeimből és a fürdőszobába vonultam. Az ajtót becsuktam magam után és odaálltam a csaphoz fogat mosni. Eddig sem történt semmi. Elkezdtem vetkőzni, hogy zuhanyozhassak, mikor egyszer csak Ethan benyitott egy csepp kopogás nélkül én pedig ott álltam előtte egy szál fehérneműben. Felé dobtam az első kezem ügyébe kerülő tárgyat és az ajtó felé hajítottam, ahogy csak az erőmből kitelt.
- Menj már ki az istenit! - kiáltottam rá. - Te nem ismered azt a normát, hogy kopogás?!
- Ne dühöngj már kora reggel! Megfájdul a fejem! - válaszolta nyűgösen. - Siess már, én is sorra akarok kerülni.

Na, ez az amit nem kalkuláltam a terveimbe... Ennyit a reggeli hosszas fészkelődéseimről. Eddig szépen nyugodtan, a saját lassú kis tempómban készülődhettem, mostantól pedig kapkodhatok, mert a királyfinak nincs ínyére a várakozás. Remek! Attól meg még inkább felment bennem a pumpa, hogy még neki állt feljebb. Mindenesetre kulcsra zártam az ajtót és amilyen gyorsan csak tudtam lezuhanyoztam. ég jó, hogy bevittem magammal az aznapi öltözetem és fel tudtam mit kapni magamra. Egy sima zöld feszülős póló volt és a fekete, rövid farmernadrágom. A hajamba kötöttem egy zöld szalagot, hajpántként. Nyitottam volna az ajtót, de nem tudtam, azt viszont kapásból, hogy ki miatt.
- Et, állj el az ajtóból - kértem.
- És ha nem?
- Akkor nem készülsz el - vágtam vissza.

Hallottam, hogy mozgolódott. Sikerült kijönnöm a fürdőből és anyumék szobájához mentem. Bekopogtam és benyitottam. Enyhe fény volt a szobában, épp annyi, hogy lássam anyu most ébredt fel. Bólintott, ami azt jelezte, hogy mindjárt készülődik. Már 7:40 volt. Szuper, még el is késünk - gondoltam magamban. Hallottam, hogy a fürdőszobában még mindig folyik a víz, így dörömböltem az ajtón.
- Ajánlom, hogy kapkodd magad, mert már így is tuti késünk!

Választ nem kaptam, de a csapot elzárta. Anyu is kikecmergett a konyhába lefőzte a kávéját és visszament öltözni. Mire mindegyikünk kész lett már lassan nyolc óra lett. Beugrottunk anya kocsijába és elindultunk végre az iskola felé. Az út csendben telt. Et végig vagy ásítozott, vagy az ablakon bámult kifelé. Nem mintha én mást csináltam volna. Az iskolához érve gyorsan kipattantam és nyomtam két puszit anyukám arcára és elköszöntem. Ethan pedig csak simán köszönt. Én villámsebességgel mentem a cuccaimért és siettem az órámra, ami irodalom volt. Bármennyire is szeretett a tanár, azt nem kedvelte, ha valaki késett az órájáról. Kopogtam, majd benyitottam. Halál csönd és hulla szag. Körülbelül ezzel tudtam volna jellemezni az osztályt. Mindenki engem figyelt, illetve a tanárnő reakcióját.
- Mrs. Deen. Remélem szép hosszan meg tudja fogalmazni a késésének okát - mondta igencsak választékosan. - Üljön a helyére, vegyen elő egy lapot és kérem, írja le. Osztályozni fogom annak mérten, hogy mennyire elfogadható indok.
- Igenis, Tanárnő - feleltem és odakullogtam a padomhoz.

A fogalmazásnak 2 oldalasnak kellett lennie. Majdnem az óra végéig körmöltem. Nagyon reméltem, hogy el fogja fogadni. Mikor befejeztem leraktam a tanári asztalra és visszaültem. Épp a Rómeó és Júliát vettük. Nekem nagyon tetszett a darab, mert megnéztük egy héttel ezelőtt színházban. Igazából 2 nappal ezelőtt a filmet is megnéztük és elvileg a mai változatát is meg fogjuk valamikor nézni. Mrs. Michaels nagyon lelkes volt, ha ilyen tananyagrészhez értünk. Bár mi is szerettük, mert akkor legalább 3 hétig nem haladtunk az anyaggal csak filmet néztünk és egyszer-kétszer jegyzeteltünk és megbeszéltük a látottakat, hogy mik voltak a különbségek.

Óra végén Sydney állt az asztalomhoz és kérdőn nézett rám. Szörnyen jól nézett ki. Egy nagyon vékony anyagú pólót viselt, aminek a hátán ki volt szaggatva egy kereszt. A felső kékes-fehér színű, míg a nadrágja nagyon sötét kék volt. Ezekhez pedig egy fehér topánkát hordott. Csinos volt, mint mindig.
- Hát veled meg mi történt? Még sose késtél! - kért számon.
- Áhhh... Ne is mondd! Tököm ki van Ethan-nel!
- Öhmmm... oké. Mégis hogy jön ide Ethan? Milyen Ethan? - kérdezte összeráncolt homlokkal, mert nagyon nem értette, hogy mi a helyzet.
- A Monroe! Ki más?
- Beszélj már érthetően! - rivallt rám. - Mi vagyok én kódfejtő?
- Jó-jó - nevettem el magam. - Ethan apja az én anyámmal kavar - Sysdney már itt nagyot nézett - és tegnap arra értem haza, hogy Et ott pakolászik az előszobába és a húgicájának nevezve köszöntött - foglaltam össze a lehető legrövidebben a történteket.

Syd álla leesett. Pont Monroe volt majdnem az egyetlen srác, aki még csak nem is tetszett neki. Mindig is utálta, mert minden csaj ráakaszkodott. Pedig belegondolva baromi jól néznének ki együtt. Egész szünetben a tegnap estéről dumáltunk. Még a homlokpuszit is elmeséltem, amire a reakciója az volt, hogy milyen édes. Ez hülye? Mi az, hogy édes?! Ha bele gondolunk lehet, hogy a végén még hivatalosan is testvérek leszünk és akkor már rohadtul nem cuki meg édes. Beszélgetésünket a csengő félbeszakította, így Sydney a helyére csusszant.

A nyelvóra unalmasan telt. Angol tagozatos osztály révén rengeteg nyelvi óránk volt. Nem sok új dolgot vettünk, inkább csak szavakat. Iszonyatosan lassan telt, de mikor csöngettek mindenki hirtelen erőre kapott. Én kimentem mosdóba. Direkt a legfelső emeletihez indultam, mert ott szoktak a legkevesebben lenni. Mikor odaértem tényleg kevesen voltak. Elvégeztem a dolgom és épp a kezemet és arcomat mostam mikor belépett az ajtón egy csapat cicababa. Magamban elfintorodtam és megindultam a kijárat felé. Már majdnem kiértem, mikor az egyik csaj, aki legelöl volt, belém nem jött vállal. Villámokat szóró szemmel meredtem rá. Nem állt szándékomban veszekedést kezdeményezni, de ők kényszerítettek. Szembefordultam a fő cafkával és csípőre tettem a kezem.
- Bajod van édesem? - kérdeztem a legkevésbé kedvesen.
- Hát... Most, hogy kérdezed, van! - kezdte. - Mégis mit akarsz te Ethan-től?
- Óhhh... Szóval erről van szó! Bántja a szemeteket, hogy nem érdeklik a sablonok? - röhögtem el magam.

Hirtelen egy baromi nagy csattanást éreztem. Zsibbadt az arcom. Az a szemét lotyó pofon vágott. Nevetett. Kezemet az égő arcomhoz emeltem és felszisszentem a fájdalomtól. Hogy a fenébe tudott ez ekkorát ütni? Kérdeztem magamban. A kezem véres lett, de nem nagyon. A mögöttem levő tükörhöz fordultam és láttam, hogy egy csíkban felrepedt az arcom. Biztos a karmai miatt. Azokkal akár egy ember nyakát is át lehetett volna szúrni. Visszafordultam hozzá és bár külsőleg nem látszott rajtam, de roppantul bosszús voltam. Elmosolyodtam és a másodperc tört része alatt belemarkoltam a csaj derékig érő, barna hajába és a földre húztam. Olyat sikított, hogy a fülem beszakadt tőle. Felegyenesedtem és sóhajtottam egy nagyot. A luvnya még mindig a földön térdelt. Szipogott.
- Jaj, csak nem fáj? Bocsánatot kérnék, de nem mennél sokra vele - mondtam és elhagytam a mosdót.

Emberek álltak a mosdó előtt. Bizonyára a sikításra jöhettek oda. Amikor kiléptem összesúgtak. Én elmosolyodtam, már amennyire tudtam, mert fájt a sebem. Elindultam a szekrények felé és amilyen óriási szerencsém volt Et-be botlottam. Ott állt az egyik szekrénysornak dőlve. Olvasott. Próbáltam a lehető legfeltűnésmentesebben közlekedni, de még így is észrevett.
- Helló húgi! - nézett fel egy gúnyos mosollyal az arcán.
- Hjajj... Kérlek, legalább most hagyj békében - kértem nagyon nem az én stílusomban.
- Mi történt? - kérdezte. - Olyan nincs, hogy te ne szólj semmit a húg szóra.
- Semmi - mondtam felé fordulva. Basszus! Megfeledkeztem a sebről!

Természetesen rögtön kiszúrta. A könyvet letette a földre és elém lépett. Megfogta az állkapcsom és maga felé fordította a piros arcom, amitől fintorogtam, mert bizsergett az egész. Et arcáról semmit se tudtam leolvasni.
- Ki csinálta ezt? - kérdezte.
- Nem tudom, nem ismerem.
- Hogy nézett ki? - a szemembe nézett és ijesztő volt. Ez nem Ethan volt!
- Nem mindegy az?! Megütött és ennyi. Nem történt semmi komoly - mondtam nagyon halkan. Nem mertem a szemébe nézni. Még sose volt ennyire komoly.
- Mégis hogyan lenne mindegy! Valaki megütött és még nyoma is van! Ne kelljen még egyszer kérdeznem! - mondta, majd egy hatalmasat ütött a hozzá legközelebbi szekrénybe. Összerezzentem az ijedtségtől.
- Szállj már le rólam! Meg akarod verni vagy mi van? Lány volt! - kiakadtam. Hagyjon békén! Nagyon para, amit most csinált!

Megfordult és elővett egy zsebkendőt a táskájából. Széthajtotta és megint maga felé fordította az arcom. Gyengéden rátette a kendőt és az óvatosnál is óvatosabban törölte le róla a vért. Még mindig szivárgott belőle minimálisan. A szívem még mindig gyorsan vert a rémülettől és úgy éreztem a lábam is nagyon gyengén, de reszket. Ethan aggódó képpel nézett. Láttam a szemében. Sóhajtottam és a szememet forgattam.
- Nyugodj már meg egy kicsit! Jól helyben hagytam - vigyorodtam el, hogy oldjam a feszültséget.
- Mit csináltál? - tudakolta most már mosolyogva.
- Hát - nyújtottam el a szót - belemarkoltam a hajába és a földre rántottam - pislogtam jó kislány módjára.

Egyszerre tört ki belőlünk a hangos nevetés. Végre visszatért a régi Monroe. Nagyon megijedtem. Csöngettek így elbúcsúztam tőle és a szekrényemből kikapva a következő órai cuccaimat a termünkhöz rohantam. Nyelvtan volt, így egész órán lazíthattam. Az egyetlen tantárgy, amire se órán se otthon nem készültem szinte semmit. Általános iskolában külön órákra jártam a magyartanárnőhöz, mert halálosan imádtam az irodalmat és nyelvtant. Úgyhogy már nyolcadikban egy csomó dolgot tudtam, amit most vettünk. Óra felénél egyszer csak, nem tudom hogyan, de eszembe ugrott az az ötlet, hogy meg kéne néznem Et régi házát.  A bökkenő csak az volt, hogy a bicaj otthon a sufniban állt. Ekkor döbbentem rá egy másik tényre is. Hogy jutok haza? Biciklivel húsz perc az út, akkor gyalog majdnem egy óra!

Óra végén Syd és Dave egyszerre jött a padomhoz. Mindkettejüknek feltűnt a sebhely az arcomon. Sydney arcán aggodalmat láttam. Dave-en? A szemétje röhögött.
- Elvertek, Deen? Miért nem szóltál? - kérte ki magának. - Ha ott lettem volna, nem ússza meg szárazon.
- Így se sikerült neki - néztem az ördögi mosolyommal rá. - Megtéptem egy picikét - pillogtam párat.
- És még azt mered mondani, hogy nem vagy szörnyeteg?! - röhögte el magát és belecsaptam egy nagyot a tenyerébe.
- De azért, nem olyan durván bántál el vele, ugye? - kérdezte Syd.
- Te még őt félted?! - kérdeztem sértődötten. - Jól van, csak viccelek. Nem lett komolyabb baja. Kicsit picsogott és ennyi.

Akkorát csaptam Winchester kezébe, hogy a marhájának eszébe jutott, miért ne szkanderezzünk. Felálltam a székemből és rákönyököltem az asztalra. Ő is követett és elkezdtük. Nem vártam sokat ettől. Egyértelmű volt, miképp fog végződni a párbaj. Nyilvánvalóan Dave nyert. Bár nem sokon múlott, hogy nyerjek. De mivel ő boxol, így biztos voltam benne, hogy ő fog győzni. Ezután elment dicsekedni, hogy levert engem szkanderban. Ezen jót nevettem, mivel a teremben minden emberhez és csoporthoz odasettenkedett és jó hangosan benyögte, így a frászt hozta a fél osztályra.

Mivel Syd-del kettesben maradtunk odahúztam magamhoz egy széket, hogy ő is leülhessen. Felvázoltam neki, miszerint szeretném meglesni Ethan ex lakását és gondoltam, ő biztos tudja hol találom meg egyáltalán. Az első kérdése kapásból a miért nem kérdezem meg Monroe-t volt. Mégis hogy jött volna ki, ha megkérdeztem és utána eltekertem volna meglesni?! Amúgy tudta és el is árulta. Szerencsére már csak két óránk maradt hátra. Azok szintén gyorsan és unalmasan teltek. A nap végeztével a szekrényemhez mentem és a dolgaimat bevágtam a táskámba. A suli kapujánál megvártam Ethan-t és mondtam neki, hogy anya mindjárt itt lesz értük. Az utolsó szünetben felhívtam, hogy jöjjön értünk. Csendben álltunk egy darabig, mindketten a kapunak dőlve. Én tarkóra tettem a kezem Et pedig mellkasa előtt összefonta.
- Fáj még? - törte meg a csendet. A sebemet nézte.
- Nem. Csak akkor, ha piszkálom.

Ebben a minutumban érkezett meg anyu és dudált hármat. Bepattantunk két oldalról a hátsó ülésekre. A táskát a lábamhoz dobtam és elindultunk. Az autóút megint csendes volt. Az egyetlen párbeszéd köztem és anyu között zajlott. Természetesen anya is észrevette a sebet az arcomon.
- Hát veled meg mi történt? - kérdezte a visszapillantó tükröt nézve.
- Semmi különös - kezdtem - egy kis összetűzés egy lánnyal. Bár mondhatnék vadmacskát is... - viccelődtem.
- Sosem fogom megérteni, hogy lehetsz majdnem kitűnő - mondta inkább magának.

Amint hazaértünk a táskámat a szobámba repítettem és mentem is a bringámért. Tudtam, hogy hol találom azt a környéket, ahol Monroe régi háza állt. El is indultam. Csak háromnegyed órányi tekerésre volt. Azonban sose gondoltam, hogy azt fogom ott látni, ami fogadott...