Véletlenek vígjátéka 6. Fejezet

- Monroe, komolyan mondom! Húzz már innen! Mi a fenét keresel itt?

- Én is halál komolyan mondom, húgi.

- Áhhh! Megőrülök! Ne húgizz már itt nekem! - konkrétan az őrület határán voltam.

Ebben a percben lépett be anyu a szobája irányából. Mellette pedig egy számomra idegen férfi állt. Mégis mi a fészkes fene folyik itt? Csak én nem tudok semmit?! A férfi magas volt és fekete hajú, akárcsak Ethan. Anya kérdőn nézett rám. Aztán Monroe-ra pillantott.

- Kicsim, Mitchel és Ethan mától nálunk fognak lakni - közölte teljesen nyugodtan az anyám.

- Mégis miért? - kérdeztem vissza a legkevésbé sem nyugodtan.

- Mert én és Mitchel már három hónapja együtt vagyunk és úgy döntöttem, hogy ideköltöznek!

- És ezt velem nem kellett volna például megbeszélned?

- Hopp... Úgy látom elfelejtettem megemlíteni - mondta gyerekes hangon a fejét vakarászva.

- Hát remek! - motyogtam magam elé - Még annyit had kérdezzek, hol fognak aludni?

- Mitchel velem, Ethan pedig a melletted levő vendégszobában. Legyél jó, és ne veszekedj.

- Chhh... Kösz szépen - nyögtem ki és bevonultam a szobámba az ajtót pedig jó hangosan becsaptam magam után.

Hallottam ahogy anyu annak a hapsinak fogadkozik, hogy máskor nem ilyen vagyok és ne haragudjon, amiért ilyen zűr lett. Dühömben a táskát a falhoz vágtam és bedobtam magam az ágyra. A telefonom kiszedtem a zsebemből és elkezdtem üvöltetni a zenémet. Méghozzá Lana Del Rey-től a Born to Die-t. Ez volt a jelenlegi kedvencem és maximum hangerőre tettem. Leszarom, hogy mások is vannak itt. Nem érdekel! Muszáj lesz valahogy megnyugodnom és ezen csak a zene segíthetett. Mélyeket lélegeztem és próbáltam feldolgozni a történteket. A történet leegyszerűsítve: az a srác, aki miatt meghaltam csonka családban él az apjával, vagyok én, aki szintén csonka családos és mázlimra a szüleink pont egymásra találtak. Ennél nagyobb szerencsém sose lehetne! Gondoltam gúnyosan.

Még legalább öt szám ment le mire sikerült viszonylag megnyugodnom és eljutnom arra a pontra, amikor már dúdolásztam. Épp Linkin Park indult volna el, amikor kopogtak. Semmi kedvem nem volt kinyitni, ugyanis mikor bevonultam a szobába, kulcsra zártam az ajtót. Nem válaszoltam. Az illető elkezdett dörömbölni az ajtón, amiből kapásból arra következtettem, hogy Ethan áll ott. Sóhajtottam egy mélyet és minden erőmmel azon voltam, hogy ne verjem be a képét. Kinyitottam az ajtót és megtámaszkodtam a fél karommal az ajtófélfán.

- Mivel akarsz még felbosszantani? - kérdeztem most már nyugodt, nyájas hangon.

- Apáék hívnak, hogy gyere az étkezőbe.

- Egy perc csak átöltözök - néztem végig magamon, mert még mindig abba voltam, amibe hazajöttem.

Visszamentem a szobába. Az ablakhoz legközelebbi szekrényemhez léptem és kiszedtem belőle egy sötétkék rövid gatyát és egy fehér toppot. Gyorsan magamra kaptam és a konyhán átmenve beléptem az étkezőbe. Már mindhárman az asztalnál ültek. Ethan pont az én helyemre ült le. Hát miért is ne? A plafonra emeltem a pillantáson és egy nagyot sóhajtottam, majd leültem a nekem meghagyott helyre. Csend volt. Már-már idegesítően nagy csend. Ethan-re rá se néztem, végig anyut figyeltem, aki viszont kerülte a szemkontaktust. Ránéztem a férfire, ha jól emlékeztem Mitchel-re. Igen jóképű volt és jó kondiban tartotta magát. Nem csodáltam, hogy anyumnak megtetszett. Mégis zavart a tény, hogy nekem egy nyavalyás szóval sem említette. Nem bízik benne? Nem tartozik rám? Én is itt élek, hahó! Én voltam az, aki megtörte a bosszantó hallgatást.

- Szeretnék bocsánatot kérni - mondtam egy mély lélegzetvétel kíséretében. - Bunkó voltam, mikor meg sem érdemeltétek - néztem Mitchel-re és Ethan-re.

- Jaj, ne fogadkozz. Neked is igazad van. Nem tudtam, hogy Rachel nem szólt neked - anya a neve hallatára az asztalt kezdte bámulni.

- Sajnálom, kicsim! - mondta teljesen megbánva a történteket. Így haragudjak én rá valaha is? Ez nem fair!

- Jó-jó. Most már tényleg hagyjuk a dolgot. Inkább jöjjünk ki jól egymással - zártam le az ügyet egy nagy mosollyal.

Végignéztem az új "családomon" és automatikusan elvigyorodtam. Lett egy új apám és egy bátyám, amiről azért szívesen lemondanék. Sosem vágytam testvérre, maximum nálam kisebbre. Még csak az hiányzik nekem, hogy továbbra is húgicának nevezzen és atyáskodjon felettem. Fhúúú... Még a hideg is kirázott attól, hogy belegondoltam. Felálltunk és mindenki a maga dolgára ment. Et-ék a csomagjaikért indultak, mert néhány még mindig az előszobában hevert. Anyum megkért, hogy segítsek Ethan-nek a kipakolásban, így nem igazán volt más választásom. Követtem a vendégszobába, ami most már az ő szobája volt.

-Hát ezt hamar belaktad - közöltem gúnyosan, kicsit elképedve.

Körbenéztem, majd  unott fejjel fordultam felé. Az egész szoba máris tele volt plakátolva. Mindenhol poszterek. Nők, együttesek és egyéb figurák. Az ablak előtt egy fekete félig-meddig átlátszó függöny lógott. Ez eddig is itt volt? Kérdeztem magamban. Egyáltalán nem rémlett. Az ágyon szintén a fekete és szürke színek domináltak. Gondoltam magával hozott néhány dolgot. Normális hangnemben megkérdeztem, hogy mit kezdjek el pakolászni és kinyitottam a bőröndöt, amire rámutatott.

- Amúgy a ti házatokkal mi lesz? - kérdeztem rá se nézve.

- Eladtuk.

- Nem mondod?! - nyögtem ki szarkasztikusan. - De ilyen gyorsan?

- Igen. Szép ház volt - mondta elmerengve.

- Nem fog hiányozni? - kérdeztem miközben egy kupac pólót tettem be a szekrénybe.

- Dehogynem. De lett helyette egy anyám és egy húgom, szóval nem bánom annyira - közölte nevetve.

- Idefigyelj, Ethan! Ha még egyszer a húgodnak nevezel biztos az lesz az utolsó szavad az életben- fenyegettem egy... plüssel a kezemben. Na jó, ezt nem így terveztem.

Mindketten hangosan felnevettünk. Bármennyire bosszantó ez a gyerek, nem olyan rossz fej. De ha valaha is meghallom tőle azt a szót esküszöm, hogy megölöm! A pakolás további része gyorsan eltelt. Sokat beszélgettünk, mert rengeteg CD-t hozott, méghozzá olyan együttesekét és énekesekét, akiket nagyon szeretek. Rámolás közben is ezeket hallgattuk. Mire mindent az új helyére raktunk majdnem tizenegy óra lett. Kint teljesen sötét volt, csak a hold világított fényesen. Elköszöntem és a szembe levő szoba ajtajához léptem. életemben először kopogtam az ajtón, hogy bemehessek, nehogy megzavarjam őket valamiben. Anyu mondta, hogy mehetek, úgyhogy beléptem. A franciaágyon ültek. Nyomtam anyu arcára egy puszit Mitchel-től pedig elköszöntem és mindkettejüknek jó éjszakát kívántam.

Beballagtam a szobámba és fáradtan huppantam a székembe. Lábujjammal bekapcsoltam a számítógépet és az ablak felé fordultam. A csillagos eget néztem. A telefonomon halk zenét indítottam. Egy zongora darab volt a Twilight sorozatból. Nagyon megnyugtató és szép dallam. A gépem bevilágította a szobát így pizsamára öltöztem át. Gyorsan átfutottam a mail-jeimet és egyéb dolgaimat. Mivel nem élek nagy közösségi életet így ezt hamar be is fejeztem és ki is léptem mindenből. Még kétszer-háromszor meghallgattam a dalt és mivel a gyomrom jelzett, miszerint éhes és utoljára csak délután kettőkor ettem. Nem érdekelt, hogy lassacskán éjfélt üt az óra. Kimentem a konyhába és benyúltam a hűtőbe egy joghurtért. Lámpát nem oltottam, már így is kívülről fújtam, hogy mit hol találhattam. Átsétáltam az étkezőbe és a szokásos helyemre ültem le. Korom sötét volt, semmit se láttam.

- No - kezdett bele Ethan mire annyira megijedtem, hogy majdnem hátraestem a székkel.

- Neked mániád rám hozni a frászt?! - kérdeztem félig sírós, félig nevető hangon. Ő persze baromira röhögött. De nem olyan hangosan, hogy anyáék felkelhessenek rá.

Elővette a telefonját és bekapcsolta rajta az elemlámpát. Nem volt rajta felsőrész. Miért is lett volna? Alsó résznek nem láttam mit viselt, de reméltem, hogy nem csak egy boxert. Irtó jó felsőteste volt. Bármennyire is gyűlöltem néha, azaz sokszor, ránézésre egy rossz szót sem tudtam volna mondani róla. Az mondjuk más kérdés, hogy ha már ismerte őt az ember, mit is vélt róla. Én nem épp jó véleménnyel rendelkeztem. Ő is épp egy joghurtot majszolgatott, de kiflit is evett vele.

- Amúgy reggel hogyan mész suliba? - kérdeztem félrebillentett fejjel.- Nem láttam másik bicót a sufniban.

- Anyud azt mondta bevisz.

- Chhh... Bezzeg engem sose volt hajlandó - mondtam sértődötten. - Remélem akkor már engem is eldob.

- Valószínű - mondta mosolyogva és felállt.

Mivel a lámpát kinyomta közben megint sötét lett. Kellett pár másodperc mire a szemem hozzászokott a feketeséghez. Ez a pár másodperc alatt, fogalmam sincs, hogy hogyan, de Ethan elém kerüt nekem meg sikerült nekimennem. Ennél már nem is lehetnék bénább! Mégis mi van velem?! Elröhögtük magunkat és a szemeteshez indultam, ami a konyhában volt. Az egyik alsó szekrénybe volt helyezve. Lehajoltam kinyitottam és beledobtam a joghurtos poharakat, mert Et is odaadta az övét. Mikor felegyenesedtem és megfordultam ott állt mögöttem és egy puszit adott a homlokomra. Hirtelen azt se tudtam, mi történt. Ezt mégis minek kellett? Éreztem, ahogy elvörösödtem. Apámon kívül még egy pasitól se kaptam puszit! Na jó, a nagypapámtól, de az mellékes.

- Jó éjt, húgicám - mondta. Reflexszerűen rándult egyet a szemöldököm.

- A tűzzel játszol, bátyus - kezdtem. - Jó ha ezzel tisztában vagy.

Ezzel mindketten a szobánkba vonultunk és magunkra zártuk az ajtóinkat. Ledőltem az ágyra kezeimet a tarkóm alá téve néztem a plafont. Az előbb történtekre gondoltam. Morogtam egyet tehetetlenségemben. Mégis mit kezdjek vele? - kérdeztem magamban. Nem kedvelhetem! Most már főleg nem! Nem létezik, hogy beleszeressek ebbe az istencsapásába! - szögeztem le és a vékony takarómat magamra húzva eltettem magam holnapra. Nem is gondoltam arra, hogy mik történhetnek még...