Véletlenek vígjátéka 2. Fejezet

Nagy csobbanással értem a vízbe. Szerencsémre a nagy meleg miatt nem volt nagyon hideg a víz, bár szerintem nem érte el a 20 fokot. Csukott szemmel, lélegzetem visszafojtva küszködtem a felszínre jutásért. Úgy éreztem, hogy nagyon mélyre süllyedtem. Kapkodtam össze-vissza mire végre sikerült felbukkannom a tó felszínére. Kaptam levegőt! Éreztem, hogy zsibbadnak a végtagjaim annak ellenére, hogy folyamatosan lubickoltam, nehogy elsüllyedjek. A baleset okozójával mit sem törődve kezdtem el, amilyen gyorsan csak tudtam a part felé úszni. Az utolsó métereket már nagyon szenvedve tettem meg. A lábaimat alig éreztem. Nagy nehezen kimásztam a partra majd hanyatt dobtam magam a füves talajon. Reszkettem a hidegtől és vacogtak a fogaim.
-Hé! Te! Jól vagy?- hallottam egy közeledő hangot. Természetesen azt a hangot, amit legkevésbé hallani akartam jelenleg.

Olyan dühös lettem, hogy szinte már nem is reszkettem a hideg víztől rám tapadt ruháimtól. Felpattantam és azt hittem agyonverem azt a személyt. A földről felugorva viszont, hirtelen megrogytak a lábaim és majdnem elestem. Azonban még időben sikerült egyenesen megállnom. Ezután jött a nagy kiborulás...
-Te teljesen hülye vagy?! Mégis mi a jó életnek kellett úgy a frászt hoznod rám, mi?! Még jó, hogy nem fulladtam bele a tóba!- vettem egy mély levegőt.- Esküszöm megőrülök az ilyen idiótáktól!

Mikor az utolsó mondatot is befejeztem az illető akkor ért oda hozzám. Nem meglepő módon egy srác volt. A hangján már eddig is hallottam. Azonban azt nem gondoltam volna, hogy ő lesz az! Eddig se szerettem, most már pedig végképp utálom. A fiú, aki itt állt előttem az nem más volt, mint Ethan, Ethan Monroe. Ez a csávó az iskola harmadéves szívtiprója. Az én évfolyamomból minden lány rajong érte, a végzősök közül legalább tízen kérték fel a szalagavató táncra, de Monroe mindegyiket visszautasította. Néha már elgondolkodtam azon hogy nem a fiúkat szereti-e. Azt nem mondom, hogy ronda, mert nem az. Fekete, féloldalasan tépett haja van zöld szemekkel. Vékony alkatú és pluszban még magas is. Én 185 centinek vagy annál magasabbnak saccolom.

Emellett nem elég hogy minden lány rajta lóg, de még iskolába se képes járni. Ha jól informált vagyok, akkor ennek az évnek majdnem a felét ellógta. Amikor pedig bent látom az iskolában akkor is mindig egy könyvet olvas. Természetesen zenét hallgatva. Annál nagyobb bunkóság pedig szerintem nincs, minthogy zenét hallgass miközben minimum tízen dumálnak hozzád.
-Egy, nem vagyok hülye. Te mire gondolnál, ha valakit egy tó kellős közepén a korlát túl oldalán látnál meg?- kérdezte teljesen higgadt, már-már bosszantóan higgadt módon.- Kettő, most azért jöttem ide, hogy segítsek, mert tudom, hogy az én hibás is. Szóval, kell a segítség vagy nem?
-Tudod mit?! Nem kell! Kell a fenének a te segítséged! Ha rajtad múlt volna, már konkrétan arra várnék, hogy egy horgász holtan halásszon ki! Haza tudok menni egyedül is.
Indultam is volna, ha  a lábam is velem mozdul és nem esek majdnem orra. Szerencsémre, avagy mégse, Ethan elkapott a karomnál fogva. Remek! Még idiótát is csinálok magamból. Lehet ennél jobb?
-Úgy veszem észre az nem fog olyan könnyen menni... Inkább hagyd, hogy segítsek.
-Jól van, úgyis itt lakok a közelben. Ott az ut- nem tudtam befejezni a mondatot, mert rámtört egy tüsszögési sorozat.- Ott van a ház az utca másik végében.
-Amúgy még be se mutatkoztam. Ethan vagyok, Ethan- most én nem hagytam, hogy ő fejezze be a mondatát.
-Monroe. Tudom, egy iskolába járunk- mondtam miközben megforgattam a szemem.- Alattad járok egy évfolyammal. 11/B-s vagyok. Alexis.

Mikor ránéztem, ő csodálkozva, félig felhúzott szemöldökkel bámult rám. Gondolom újdonság neki, hogy valaki nem kedveli őt. Elindultunk a házunkhoz. Az út egész részében csöndben voltunk. Próbáltam arra figyelni, hogy nehogy nagyon rátámaszkodjak. Nem kell nekem az ő segítsége. Anélkül is tökéletesen megvagyok, hogy tartoznék neki. Nem szeretek tartozni az embereknek, főleg Ethan-nek nem akarok. Amint hazaértünk elvettem a karom a tartásából és elővettem a zsebemből a kulcsom. Szerencsére az nem merült a tó mélyére, ami sajnos a mobilomról nem mondható el. Az a tó fenekén végezte. Kinyitottam a kaput és Monroe felé fordultam.
-Ne várd, hogy megköszönjem!- mondtam, miközben kicsavartam a hajamból egy jókora adag vizet.- Kvittek vagyunk, miattad estem a tóba, a minimum, hogy segítettél hazajönnöm.

Nem válaszolt csak egy kicsit biccentett. Nem is rám figyelt a lemenő napot nézte, ami már épphogy csak kilátszott a horizont felett. Ahogy a nap rásütött a zöld szeme egyszerűen világított. Ezt be kéne tiltani, ez már természetellenesen zöld!
-Akkor... Szia!- köszöntem és becsuktam magam után a kaput.

Mikorra már tettem pár lépést a ház irányába egy halk "Helló!"-t hallottam. Azonban mire megfordultam Ethan már nem állt ott a kapuban. mit sem törődve vele megfordultam ás továbbmentem az ajtó felé.
- Megjöttem!- mondtam, majd tüsszentettem egy hangosat.
- Egészségedre! Mikor fáztál meg?
- Szerintem ma- léptem be közben a nappaliba.
- Jesszus, hogy nézel ki? Mégis mi történt?- pattant fel a kanapéról.

Elmeséltem neki mindent. Hogy mi történt és ki miatt. Nem is azon akadt ki, hogy a lánya majdnem vízbe fulladt, hanem azon, hogy nem hoztam be a "segítőm", aki miatt amúgy ez az egész történt. Anyai logika... Egyszerűen nem értem! Segített megszárítkozni, hozott nekem száraz pólót, nacit és alsóneműt is. Utána kiment a konyhába, mert halottam, hogy fazekakkal zörög. A hajamat nagy nehezen sikerült megszárítanom, erre eszembe jutott, hogy egy halas vízbe estem bele, baromi büdös vagyok! Beálltam a jó meleg zuhany alá és alaposan átsikáltam magam. A hajamat pedig kétszer is átmostam.

Amikor végre mindennel kész lettem kimentem a konyhába. 21:53 volt. kivettem a hűtőből egy meggyes Danone joghurtot, a fiókból pedig egy kiskanalat. Befordultam a szobámba és levágódtam az ágyra. Megfogtam a távirányítót és bekapcsoltam a tévét, ami pont az ágyammal szemben volt, a falon. Egyből a Film+ jelent meg a képernyőn, mert legtöbbször azt a csatornát nézem, mivel jó filmek szoktak menni. Most is pont az egyik kedvenc filmemet adták, Az utolsó szamurájt. Tom Cruise amellett, hogy baromi jó színész, még nagyon jó hapsi is. Viszont már olyan sokszor láttam ezt, hogy nem volt kedvem nézni. Átkapcsoltam az RTL-re, ott valami jó akciófilm ment. Első ránézésre megtetszett, így végig is néztem. Közben fél 11 körül, amikor reklám volt, bementem anyu szobájába elköszönni és kimentem a konyhába inni egy kis, azaz 3 pohár vizet.

Mikor vége lett a filmnek, éjfél környékén, kikapcsoltam a tévét, telefonomon pedig Skillet-et indítottam és a gépet is benyomtam. míg töltött, átöltöztem pizsire, ami egy nagyon lógós rövid ujjú pólóból és egy iszonyatosan rövid nadrágból állt. Mire átvedlettem és az ágyat is rendbe raktam, a gép feléledt, így lehuppantam a forgós, gurulós székembe. Mint mindig, most is először az email-jeim és a Facebook-omat néztem meg. Semmi érdekes nem érkezett, csak gyakori kérdésekes értesítések. Fb-n viszont egy csomó üzenetet kaptam. Olvasgatás és a válaszolgatások közben végig halkan "énekeltem", mert a kedvenc Skillet számom indult el, a Falling Inside the Black. Visszatérve az üzenetekre, barátnőmtől az érkezett, hogy milyen jó volt a korizás és mennyi jó pasit látott. Magamban felnevettem, ugyanis Sydney mindig a srácok körül legyeskedik. Nagyon pasizós. Ebben az évben minimum 5 fiúval kavart. Nem is értem, hogy lettünk barátnők. Ő az én totális ellentétem. Engem a pasik kerülnek, ahogy én is őket. Sidney-re pedig vagy tapadnak, vagy ő tapad rájuk. Azt válaszoltam neki, hogy majd legközelebb vele megyek és megnézem én azokat a jó pasikat.

A többi üzenet annyira nem volt fontos. Az osztályban majdnem a legjobb tanuló vagyok, szinte nulla tanulással. Általában ilyenkor év vége felé napi 20 üzenetet kapok az évfolyamtársaimtól, hogy segítsek már ebben, meg magyarázzam el azt. Ezt néhány szimpibb és kedvesebb embernek meg is teszem és segítek nekik, de a maradék büdös taplónak mégis minek segítsek?! Azoknak marad a válasz: "Hopszi, bocsii~ nem vettem észre, hogy írtál.><" És ezt akkor mikor már esély sincs arra, hogy válaszoljon rá. Tudom, kicsit gonosz. Mire végeztem az összes üzenet elküldésével, már 01:23-at ütött az óra. Most már muszáj volt lefeküdnöm, másnap mégiscsak iskola volt. Kikapcsoltam a gépet és egy nagy nyújtózkodással felálltam a székből. Még utoljára kinéztem az ablakomon, aztán befeküdtem az ágyba. Eszembe nem jutott volna, hogy ez lesz az utolsó nyugodt estém.