Véletlenek vígjátéka 1. Fejezet

   Alexis Deen vagyok, 17 éves, másodikos gimnazista lány. Egy kertvárosban élek édesanyámmal, Rachel Deen-nel kettesben. A szüleim elváltak tíz évvel ezelőtt, mikor 7 éves voltam. Akkoriban még nem nagyon törődtem azzal, hogy mi történik körülöttem, így nem zavart a dolog. Mint ahogy később megtudtam, az apám alkoholista volt. Nekem sose tűnt fel, hogy veszekedtek volna anyuval, de jobban belegondolva nem is bánom, hogy nem hallottam. Ennek tudatában pedig egyáltalán nem bánom a tényt, hogy "nincs" apám.

   Egy hatalmas kertes házban élünk. Mivel csak egy szülőm van kapunk segélyt, így könnyebben tartjuk fent a házat. Csak egy szintes, de óriási hátsó udvar tartozik hozzá. Az udvarban van egy nagy medencénk, és egy kis kerti tavacska is. Imádom a tavakat! Mikor ideköltöztünk kikötöttem, hogy a közelben lennie kell tónak. Így találtunk rá erre a házra. Az utca végében van egy jókora horgásztó.
- Alexi, drágám! Gyere segíteni kérlek!- kiáltott hátulról anyu.
-Máris megyek!

   Épp ekkor értem haza a kisboltból. Gondolom hallotta, ahogy becsuktam magam mögött a kapuajtót. Nekidöntöttem a biciklimet a ház oldalának és elindultam a kerthez. Mikor hátraértem láttam, hogy épp a kocsiból pakolászik kifelé. Dacia Duster. Nagyon tetszik a borostyán színe! Egyszerűen gyönyörű autónak találom, már amennyire értek hozzájuk. Amúgy már megint egy hónapra elegendő dolgot vett! Folyton ezt csinálja... Annyi mindent vesz, csoda, hogy nem romlik meg semmi. Odamentem és felemeltem egyik kezembe három jól megtömött zacskót, a másikba pedig egy hat darabos ásványvizet. Anyu a maradék négy szatyrot hozta, persze direkt a könnyebbeket hagytam neki.

   Egyébként lassan itt a nyár. Már alig van 3 hét az iskolából. Délutánonként szinte semmit se kell tanulnom. Anyum pedig délelőttös egy kiskereskedésben. Pont ott, ahonnan jövök. Vettem magamnak egy kis nasit estére. Bár úgy látom fölösleges volt, mert anya kezében az egyik zacskó csak nassolnivalókkal volt tele. Kipakoltam a nálam levő szatyrokból és bemenetem a szobámba. Még csak fél 4-et mutatott az óra. Lehuppantam az ágyamra magamhoz vettem egy táblát, lapokat és ceruzákat.

   Egyik kedvenc időtöltésem a rajzolás. Bár nem tudok embert rajzolni, ruhákat és hajakat nagyon szeretek. Inkább az arcokkal gyűlik meg a bajom. Most egy tájképet csinálam, fekete-fehéren. Az egyik bal sarokba egy tónak a részlete van egy stéggel a jobb oldalon pedig egy kezdetleges ritka, ködös erdő. Naplementét csináltam az égre, legalábbis próbáltam valahogy jelezni a fekete árnyalataival. Mellesleg végig zenét hallgattam. Odavagyok a dalokért. Amikor csak tehetem hallgatok valamit. Megnyugtat. Bár leginkább a rockot és a dubstep-et kedvelem. Egyedül egy stílust nem szeretek, a rap-et. Abból a műfajból csak egy bandát viselek el, a Punnany Massif-ot. Tőlük is leginkább csak az Élvezd az, amit megszoktam hallgatni párszor.

   Mire végeztem már fél 6 volt. Bekapcsoltam a számítógépet a szobám sarkában és kimentem a konyhába összedobni valami könnyű kaját. A konyha egyébként a szobám mellett van rögtön jobbra. Spagetti mellett döntöttem, így odatettem főni a tésztát. Visszakullogtam a szobámba megnéztem az email-jeimet a Facebook-ra is felnéztem és válaszoltam az érkezett üzeneteimre. Letelt a tíz perc így visszaballagtam a konyhába lekapcsoltam a gázt és újra a szobámba mentem. Elkezdtem a barátaimmal beszélni. Sydney azt kérdezte, hogy mennék-e vele most görkorcsolyázni, de mondtam neki, hogy nem is tudok és kedvem sincs most már mozogni. Illetve készül a kajám. A szósz már készen volt, mert egyik nap is ezt csináltam magamnak vacsira. Csak kivettem a hűtőből, megmelegítettem és ráöntöttem a tésztámra. Most már a tányérral csoszogtam vissza a rezidenciámba.

   Mikorra befejeztem a vacsit lassacskán 7 óra lett. Gépezés közben nem olyan jó enni. Átmentem a nappaliba. Anyu mindig ott van, ha nem alszik. Most is ott ült a megszokott helyén a sarokgarnitúra hajlatában. Felhúzta a térdeit és a könyvet a combjára tette, úgy olvasott. Tudtommal épp egy Danielle Steel könyvet lapozgat éppen. Úgy emlékszem Győztesek a címe, és egy lesérült vagy bénult síelőről szól egy csomó keresztsztorival egybekötve. Tegnap kezdte, de már most több, mint a felénél tart. Én is szeretek olvasni mondjuk, de csak olyan könyvet, ami tetszik is. Bevetődtem mellé és azokkal a tipikus kutyaszemekkel meredve megkérdeztem, hogy elmehetek-e az utca végén levő tóhoz. Már kezdte megszokni, hogy ilyenkor kimegyek oda. Szerintem gyönyörű a lemenő nap a vízen. Mindkettőt szeretem magában is, de együtt csodálatos. Főleg, hogy annál a tónál van egy hosszú, korlátos stég, ami bevezet majdnem a víz közepéig.

- Menj csak, nyugodtan. De azért, ne maradj 9-nél tovább- egyezett bele.

Visszasurrantam a szobámba és magamra kaptam egy nagyon rövid farmergatyát, egy fehér toppot és arra még felvettem egy vörös-fehér kockás inget. Hosszú, szintén vörös hajamat pedig csak lazán előrehoztam. Felhúztam a fekete tornacsukám és elindultam a tóhoz. Az utca üres volt, de az udvarokban majdnem mindenhol gondozta valaki a kertet. Egész végig köszöngettem, mert itt mindenki ismer mindenkit. A kertvárosok átka. De nem sajnálom, hogy ideköltöztünk, nagyon szeretem a házat és a környéket is. Az iskola sincs messze, biciklivel 20 percre van. Az út, amin most megyek, körbemegy a tó körül. Mint mondtam, a tóba benyúló stég nagyon szép, nem az a "mindjárt beszakad alattam, valaki szedjen le róla" típusú. Ha jól emlékszem 3-4 éve újíthatták fel, mert azelőtt tényleg para volt rálépni, nemhogy még végigmenni rajta.

Magammal hoztam a telefonomat is, háta kedvem támad fényképezni is. Igen, az a másik nagy hobbim. Sok fényképet szoktam csinálni. Szeretem megörökíteni a szép dolgokat, a naplemente meg ezen a helyen csodálatos, nem szép. Van fényképezőgépem is, de azt most nem akartam magammal cipelni.

Megérkezve a tóhoz láttam, hogy nincs itt senki. Egy árva lélek se. Nem mintha máskor nagyon sokan lennének, de egy-két ember általában lézeng itt. Na, nem baj. Elindultam a stégen nagyon lassan sétálva. A végéhez érve rákönyököltem a korlátra és úgy néztem az előttem lemenő napot. A tó körül körös-körül erdő van. Egyedül jobb oldalt van egy kis kunyhó, a halászoké. Ott szoktak jegyet venni azok, akik horgászni jönnek. Tudtommal ez egy nagyon mély tó, legalábbis itt a stégnél körülbelül 3,5-4 méter mély. A víz nem olyan koszos, mint ahogy az ember azt hinné. Jó, nem mondom hogy lelátni az aljára, de legalább annyira nem zöld. Nyáron sokan jönnek ide fürödni. A horgászok számára elkerített rész még ennél is mélyebb és dzsuvásabb. Rendszeresen szoktak halakat is telepíteni oda.

Még bámészkodtam egy kicsit jobbra-balra aztán ötletem támadt. Elkezdtem átmászni a korláton. Ez csak azért nem volt veszélyes, mert a korlát túloldalán direkt hagytak annyi helyet, hogy egy ember, még állni tudjon. Természetesen, azért kapaszkodtam, nehogy véletlenül leessek. Lassan leguggoltam és elővettem a telefonom, hogy képeket készítsek. Csináltam hármat-négyet, majd lassan elkezdtem felegyenesedni. Felakartam tenni a lábamat a korlát alsó rúdjára, hogy ráüljek a tetejére.
-Mégis mi a nyavalyát csinálsz?!- kiáltott rám valaki a hátam mögül.

Én pedig annyira megijedtem, hogy ijedtségemben elengedtem a korlátot! Csak arra volt időm hogy egy káromkodás után lélegzetem visszafojtva várjam, hogy beleérkezzek a hideg és mély tóba.